Sziasztok, Kati vagyok, NANE aktivista, feminista, nő. Jelenleg az ELTE-n hallgatok pszichológiát. A NANE-ban a segélyvonalon képződöm ügyelőnek.
A 16 Akciónap keretében ma azokról a nőkről, gyerekekről emlékezünk meg, akik már nem tudják elmesélni a saját történetüket: nőkről, akik a családon belüli erőszak áldozatai lettek.
Magyarországon átlagosan 2-3 hetente gyilkol meg egy nőt a partnere vagy volt partnere – férje, élettársa -, illetve egy általa visszautasított férfi. Nők, akiket cserbenhagy a rendszer, akiket nem véd meg az igazságszolgáltatás. Nők, akik hiába kértek segítséget, akiknél nem cselekedtek megfelelően az erre hivatott hatóságok, intézmények – lehet, hogy meg sem hallották, hallgatták őket, pedig a legtöbb esetben már jóval a gyilkosság előtt nyilvánvalóak voltak az intő jelek.
Ezek az esetek csupán a jéghegy csúcsát jelentik. A friss reprezentatív kutatások szerint legkevesebb minden második magyar nő áldozata volt élete során párkapcsolati erőszaknak (legyen az fizikai erőszak, ezzel való fenyegetés, szexuális erőszak, és/vagy lelki erőszak). Jelenleg pedig legkevesebb 275-280 ezer magyar nő él vagy élt a közelmúltban olyan párkapcsolatban, ahol a partnere vagy volt partnere fizikai erőszakot, ezzel való fenyegetést, szexuális erőszakot, és/vagy lelki erőszakot követett el vele szemben. Nők százezreinek a párkapcsolati erőszak jelenleg a napi valósága, nők millióinak pedig az volt valaha az életük során.
A NANE segélyvonala maximális kihasználtsággal dolgozik. Sajnos nem tudunk minden hívást fogadni, és nem mindenkit tudunk személyesen segíteni, ezért őket az ingyenesen elérhető információs anyagokkal támogatjuk.
Minden általunk hallott történet hasonló: a közös bennük az erőszakos partner, aki bár a kapcsolat elején úriembert játszik, a kapcsolat előrehaladtával előbb érzelmileg, majd fizikailag is erőszakossá válik. Amíg a nők a kapcsolatot igyekeznek megmenteni, vagy a gyerekeket védelmezik, a férfiak az erőszak legkülönbözőbb formáinak vetik alá áldozatukat: becsmérlés, zsarolás, kontrollálás, az áldozat elszigetelése szeretteitől, az áldozat megfosztása az anyagi függetlenségtől, majd fizikai és sok esetben nemi erőszak. A segélyvonalon meghallgatott történetek összecsengenek, mintha a bántalmazók ugyanabból a forgatókönyvből tanultak volna.
A történetekben a másik közös minta az intézményi árulás: a bántalmazó kapcsolatban élő nők hiába kérnek segítséget, az igazságszolgáltatás és az ellátórendszer cserbenhagyja őket. Sok nő joggal fél segítséget kérni: a hatóságok vagy nem hisznek nekik, vagy akár egyenesen a nőt okolják a történtekért. Ha a bántalmazás a gyereket is érinti, jellemzően a nőt hibáztatják, amiért nem védte meg a gyerekét, sőt, szélsőséges esetben kiemelik a gyereket a családból ahelyett, hogy a bántalmazót távolítanák el.
Így nem csoda, hogy a bántalmazás az esetek nagyon nagy részében rejtett marad: amíg becslések szerint ma Magyarországon 275-280 ezer nő él bántalmazó kapcsolatban, a családon belüli erőszak miatt induló eljárások száma ennek töredéke. És ezeknek az eseteknek is csak a töredékében zárul az eljárás sikerrel.
Pedig a családon belüli erőszak mindannyiunk problémája: a bántalmazás nem csak a nőt fenyegeti, hanem az egész családot tönkreteszi, és az egész társadalomra is hatással van. Biztos vagyok benne, hogy mindenki, aki ma eljött, ismer érintettet, vagy olyat, aki bántalmazó apa mellett nőtt fel.
Az erőszak árnyéka belengi a nemek közötti viszonyt: ahogy a kanadai író Margaret Atwood írta, a férfiak attól félnek, hogy a nők kinevetik őket, amíg a nők attól félnek, hogy a férfiak megölik őket. Ha azt mondom, “rosszul végződött randi”, férfiak és nők fejében teljesen más forgatókönyv játszódik le. Olyan mélyen gyökerezett társadalmi problémával állunk szemben, amit elkötelezett civilekként, aktivistákként, magánszemélyekként nem tudunk megoldani – ide rendszerszintű válaszok kellenek.
A családon belüli erőszak elleni küzdelemnek számos bevált módja létezik. A probléma nem megoldhatatlan, ha van rá megfelelő akarat, keret, politikai hajlandóság. Az Isztambuli Egyezményt, amely részletes, hatékony megoldási tervet ír le a nők elleni erőszak és családon belüli erőszak visszaszorítására, már majdnem minden európai ország ratifikálta. Magyarország sajnos a kivételek közé tartozik. A magyar parlament 2020-ban egy politikai nyilatkozatban arról döntött, hogy elutasítja az Isztambuli Egyezmény ratifikálását, vagyis törvénybe iktatását.
A jelenlegi kormány eközben szereti magát “családbarátnak” nevezni. De amíg a nők fizikai és mentális egészségénél, biztonságánál fontosabbak a különféle konzervatív politikai álláspontok, amíg a nőket és gyerekeket bántalmazó férfiak szabadlábon maradnak, ez a rendszer minden, csak nem családbarát.
Egy valóban családbarát országban a nőknek és a gyerekeknek joguk van a biztonsághoz. Ahhoz, hogy amikor segítséget kérnek, valóban meg is kapják. A segítségre, védelemre szoruló nőket, gyerekeket nem az adókedvezmények fogják megmenteni, hanem az erőszak elleni határozott fellépés, a biztonságos menedékházak elérhetősége, és a valóban hatékony prevenció. A családon belüli erőszak nem vákuumban történik: az erőszak összefonódik a lakhatási válsággal, a mentális egészség krízisével, a folyton leépülő és kisemmizett egészségügyi és szociális ellátórendszerrel.
Egy valóban családbarát országban az oktatás, az egészségügy, a lakhatás áll a fókuszban. Egy valóban családbarát ország küzd az állampolgárok mentális jóllétéért, egy egészséges, egyenlőségen alapuló kultúráért.
Egy valóban családbarát országban a nők és a gyerekek elleni erőszak semmilyen formája nem elfogadható, és az erőszaktevők nem ússzák meg büntetés nélkül. Mert tudjuk, addig nem lesz vége az erőszaknak, amíg következmények nélkül elkövethetik ezeket a bűncselekményeket.
Ha valóban a családok állnak a fókuszban, törvénybe kell iktatni az Isztambuli Egyezményt, és a gyakorlatban is alkalmazni kell annak előírásait: hatékony intézkedéseket az erőszak megelőzésére, az áldozatok védelmére, az elkövetők megbüntetésére. A fókuszban egy olyan intézményrendszer, ellátórendszer felépítésének kell lennie, amely az áldozatokat valóban megvédi és támogatja, a bántalmazókat pedig felelősségre vonja a bűncselekmények miatt, amiket elkövetnek. A megoldás ismert: csak a hajlandóság hiányzik.
Mi egy valóban családbarát országban szeretnénk élni: ahol egyetlen nőnek sem kell félelemben élnie, ahol minden gyerek, különösen a rászoruló gyerekek, megkapják a segítséget, hogy biztonságban, szeretetben nőjenek fel. Egy olyan országban, ahol a segélykéréseket és -kiáltásokat meghallják, és az erőszaknak valódi következménye van.
Mi is lehetünk ilyen ország. A megoldás ismert. Csak akarat kell hozzá.