Ma a nőgyilkosságok áldozataira emlékezünk.
Magyarul még maga a szó is idegenül cseng: nőgyilkosság.
Pedig legalább 2-3 hetente megöl egy nőt a partnere vagy korábbi partnere Magyarországon. Ezek az esetek szinte teljesen láthatatlanok. Rendőrségi közleményekből, újságcikkekből hallhatunk róluk, sokszor csak több hónapos késéssel.
Ezek a nők nyomtalanul tűnnek el. A magyar államnak nem hiányoznak, nem tartja számon a halálukat.
Mi évről évre összegyűlünk itt, megemlékezünk róluk, felolvassuk a nevüket.
Évről évre követeljük a változást, követeljük, hogy az állam vegye már észre, mekkora a baj.
Hiába: a változáshoz politikai akarat és bátorság kéne. A férfiklubból, amit Magyarország kormányának nevezünk, ez hiányzik.
Minden egyes nőgyilkosság után (már amiről tudomást szerzünk) elmondjuk, hogy ezek nem váratlan tragédiák.
Hanem egytől egyig megelőzhető esetek.
A hozzáértő szem felismeri a figyelmeztető jeleket.
És a hangsúly a hozzáértőn van – mert ma a bántalmazott nők hiába kérnek segítséget.
A rendőrök, a bírók, a szociális munkások és az egészségügyi dolgozók nem ismerik a nők elleni erőszakot. A mai napig nem része a képzésüknek.
Így hiába szajkózza a kormány, hogy van segítség, hiába a kézjelek és a titkos jelszavak: nem az a baj, hogy a bántalmazott nem tud segítséget kérni.
Hanem az, hogy ha kér, nagyon nagy eséllyel egyszerűen nem kap.
Nem értik őt.
Megkérdőjelezik.
Hibáztatják.
Azt hiszik: „kettőn áll a vásár”.
A PATENT jogsegély-vonalán nap mint nap szembesülünk ezzel.
És látjuk azt is, milyen traumát okoz, amikor az erőszak áldozata nem csak az elkövetővel, hanem az állam teljes közönyével is szembenéz.
Az erőszakért mindig az elkövető a felelős.
De Magyarországon az állam és a hatóságok mulasztása is felelős azért, hogy ma negyedmillió nő él napi terrorban.
És azért is, hogy évente közel hetven férfi szabad utat kap a gyilkossághoz.
Ma azokra a nőkre emlékezünk, akik már nem tudnak megszólalni.
De közöttünk vannak olyanok is, akik még élnek – de némaságra vannak kényszerítve.
Akik nem állhatnak ki arcukkal és nevükkel.
Akiket az állam nem véd meg, és akiknek a nyilvános megszólalás talán az életükbe kerülne.
Van egy ügyfelünk – neve elhallgatását kérte –, aki 13 éve él életveszélyes fenyegetettségben.
Tizenhárom éve várja, hogy a rendszer megvédje.
És tizenhárom éve él abban a tudatban, hogy az elkövető bármikor megjelenhet az ajtaja előtt.
Ő ma nincs itt velünk. Nem lehet itt. Hallgassátok meg a történetét.
38 éves bántalmazott édesanya vagyok. Egy 15 éves kamasz lány édesanyja.
A gyermekem apjával rövid ismeretség után házasodtunk össze. Nagyon siettette az esküvőt, és én nem mertem ellentmondani. Vágytam a családra, vágytam gyermekre.
Megismerkedésünkkor azt mondta nekem: „Téged el nem engedlek, míg van bennem lét.” Akkor még nem értettem, mennyire komolyan gondolja. És mennyire másképp, mint én.
A terhességemig mindent elrejtett. Herceg volt a fehér lovon.
De amikor a teszt pozitív lett, azt mondta: „Most már bármit megtehetek. Úgysem hagysz el.”
Ezután jött a feketeleves, a bántalmazás különféle formái.
Zsarolt. Megszégyenített. Fenyegetett. Órákon át dühöngött. Ordított. Tárgyakat dobált felém: poharat, kést.
Olyan is előfordult, hogy a kislányunkat – a karomba – dobta, szerencsére elkaptam.
Féltem. A gyerek is félt.
Volt mikor bezárt a házba, volt mikor kizárt a házból, épp ahogy gondolta.
Elidegenített mindenkitől. Befeketített minden ismerős előtt. Egyedül édesanyám hitt nekem – ő megértette a bántalmazás dinamikáját.
Féltem a válástól, mert azzal fenyegetett, hogy az igazságügyi pszichológus barátja elintézi: ne nálam helyezzék el a gyereket.
Kétszer is megütött, ordítás közben. A kislányom végignézte. Utána ő is tombolt naponta többször, annyira félt.
Többször hívtam rendőrt, éjszaka. Távoltartást kaptunk rá. Ekkor menekültem el a kislányommal.
Ez 13 éve történt.
A férjem akkor kiírta a Facebookra, hogy „büntetésül lelki terrorban fog tartani.”
És betartotta, amit ígért.
Azóta is tart.
13 éve zaklat a gyermekemen és a hivatalokon keresztül.
Öt bírósági pert csináltunk végig. Mindegyik végén – szakértői vélemények alapján – csak pár órás kapcsolattartást kapott, bár újra és újra a gyermek elhelyezését kérte.
A gyermekkel semmilyen érzelmi kapcsolata nem volt. Soha.
Az ellenem érzett dühére tette fel az életét, ezért a lányom sosem akart vele menni, félt tőle.
Két éven keresztül minden második héten rendőrautóval érkezett a kapcsolattartásra.
A négy-öt éves kislányomnak rendőrök előtt kellett kimondania, hogy elmegy-e vele.
Egy gyereknek ezt nem lenne szabad átélnie.
Hatéves volt, amikor végül erőszakkal betette az autóba. Ő húzta be a kocsiba, az apai nagymama pedig tolta befelé, mint egy paplant, ami nem fér be a mosógépbe.
Én végignéztem – és nem tehettem semmit.
Ha közbelépek, engem büntetnek meg: „akadályozom a kapcsolattartást”.
Pár ilyen alkalom után a lányom már saját maga ült be az autóba.
Azt mondta neki, hogy vagy elmegy vele, vagy engem börtönbe juttat. Így elment és tűrt, éjszaka nem aludt, hazaérve összeesett. Napokig dührohamai voltak. Teljesen összetört.
Egyre rosszabb lelki állapotba került, de nagyon keveset mesélt arról, mi történik vele az apjánál.
Tizenegy évesen már minden nap fájt a feje. Sokszor iskolába sem tudott menni.
Azt mondta, nem bírja ezt tovább, öngyilkos akar lenni.
De küldenem kellett őt. Küldenem kellett a síró gyereket ahhoz az emberhez, akitől rettegett. Mert különben börtönbe juttat.
Már majdnem 14 éves volt, amikor azt mondta, hogy nem megy, nem bír többet menni.
Zokogva mondta el, hogy az apja megfenyegette, ha bármit elmond, megöli az anyját és elrejti a holttestet.
A láthatásokon rendszeresen nevetségessé tette őt. Csúnyának, kövérnek, rossz gyereknek nevezte.
Azt mondta neki, hogy mindenért én vagyok a hibás.
És hogy el fogja tőlem venni.
És hogy engem megöl.
A gyermeket évekig félelemben tartotta az apja, azt képzelte, hogy bármikor jöhet egy rendőr, aki átviszi az apjához.
13 év alatt számtalan eljárást indított ellenem.
Hol feljelentett, hol a gyámhatóságnál kért ellenem eljárást.
Még olyan kapcsolattartást is végrehajtatott, amit ő maga mondott le.
Ha egy eljárást megszüntettek, indított egy másikat.
Még az iskola igazgatóját is fenyegette.
A gyerekem lelki állapota teljesen tönkrement.
A hivatalok pedig csak sajnálkoztak:
„Látjuk, milyen ember az apja. Kitartást kívánunk.”
De senki nem mert a sarkára állni.
Senki nem merte kimondani, hogy ezt meg kell állítani.
Végül a 14 éves lányomat kihallgatta a bíróság.
Elmondta, mi történt vele.
Elmondta, hogy az apja megfenyegette: ha beszél, engem megöl.
A bíróság megállapította, hogy a saját gondolatait mondja.
A bírónő pedig azt mondta neki: „Ha ezt diktafonra vette volna, börtönbe kerülne az apja.”
És mégsem jelentette fel hivatalból.
Tényleg egy diktafonon múlik?
A lányom bátor volt.
A hivatalok és a hatóságok nem voltak azok.
Most 15 éves.
Már egy ideje nem találkozott az apjával.
De továbbra sem tudjuk, hogy mikor kell újra nyilatkoznia.
Mikor kényszerítik újra kapcsolattartásra.
Három év van még hátra – és bármelyik pillanatban újra kezdődhet.
Senki nem kérdezi meg:
mit okoz egy 15 éves, évekig zaklatott gyerek lelkében ez az egész?
Ki védi meg attól, hogy rossz irányba forduljon ennyi trauma után?
És engem ki véd meg attól, hogy a bántalmazó ne teljesítse be a fenyegetését?
Hiszen 13 éve nem enged el.
13 éve nem engedi el a dühét – és nem enged el engem sem.
Köszönöm a figyelmet.