NANE-PATENT közös beszéd, Füri Judit, 2023
Szerzők: Pap Enikő, Füri Judit, Winkler Zsuzsanna, Petrás Boglárka, Les Kriszta
Ma, november 25-én van a Nők elleni erőszak felszámolásának világnapja.
Magyarországon milliós nagyságrendű azoknak a nőknek a száma, akik megtapasztalták, mit is jelent a nők elleni erőszak fogalma. Ez az erőszak független az anyagi háttértől, osztályhelyzettől, bőrszíntől, kultúrától, műveltségtől, országrésztől: ugyanúgy jelen van a budapesti Rózsadombon és Északkelet-Magyarország reménytelenül szegény zsákfalvaiban. Fő okozója az, hogy – még mindig – egy erősen férfiközpontú társadalomban élünk, ahol a férfiak – még mindig – olyan megerősítést kapnak (akár már az iskolában, a médiában vagy a hatóságoktól, intézményektől), hogy megtehetik és elvehetik, amiről azt gondolják, hogy jár nekik, s azt tapasztalják, hogy ez komoly következmények nélkül marad, még akkor is, ha jogellenes.
Magyarországon már 21 éve a Néma Tanúk felvonulással emlékezünk meg azokról a nőkről, akiket párkapcsolati vagy családon belüli erőszak során öltek meg.
Ahogy minden évben, idén is itt vannak velünk, itt vannak közöttünk a megölt áldozatok, az ő történeteik. Ahogy itt voltak közöttünk az életükben is: a családban, baráti körben, munkahelyen, a hatóságok, intézmények látókörében, ügyeik között.
Egyszerre vagyunk szomorúak, csalódottak és dühösek.
Szomorú szívvel emlékezünk az áldozatokra, s fejezzük ki részvétünket, együttérzésünket a családtagjaik, szeretteik felé.
Csalódottak és dühösek is vagyunk – újra és újra. Évtizedek óta gyűjtjük a nők megölésének történeteit. Évtizedek óta látjuk ezekben az esetekben (is), hogy a nőgyilkosságok általában nem előzmény nélküliek. Az illetékes hatóságoknak, intézményeknek (rendőrségnek, bíróságnak, családsegítőnek – és még sorolhatnánk) sokszor tudomása volt az erőszakról, mégis a nők haláláig jutottunk…
A Néma Tanúk történetei között nem szerepelnek – és valószínűleg nem szerepelnek így a hivatalos statisztikában sem – azoknak a nőknek a történetei, akik a családon belüli erőszak miatt öngyilkosságot követtek el. Akikről szintén nem gondoskodott megfelelően a rendszer. Sok olyan nővel beszéltünk, beszéltem a segélyvonalon, aki az évtizedekig tartó bántalmazásba belerokkan, a folyamatos stressz hatására súlyos, életveszélyes betegségben szenved. Ahogy sok olyan nővel is beszéltünk, aki kilátástalanságában öngyilkosságot kísérelt meg. Azt is tapasztaljuk ugyanakkor, hogy akik hívnak bennünket, mennyire elképesztően elszántak és erősek, hogy igyekeznek a gyerekeiknek, maguknak biztonságot teremteni a bántalmazó mellett, anélkül, hogy megkapnák a megfelelő, elvárható segítséget.
Az áldozatsegítő munkánk során az egyik leggyakoribb probléma, amivel találkozunk, az intézményi árulás: amikor azok a szervek, amelyek az áldozatok védelmére és segítésére hivatottak, cserben hagyják őket – magánügyként kezelik az erőszakot; nem veszik komolyan a figyelmeztető jeleket; nem mérik fel megfelelően a kockázatokat; nem intézkednek; azt javasolják, hogy oldják meg a felek a problémáikat egymás között; vagy egyenesen az áldozatot hibáztatják, és a bántalmazót támogatják. Ennek egyik beszédes példája, amikor gyerekek esetén a bántalmazók láthatási joga erősebb, fontosabb, mint az áldozatok védelme és biztonsága.
Ha az áldozatok megtapasztalják az intézményi árulást, nem csoda, hogy megrendül a bizalmuk ezekben a hatóságokban, szervekben, s így az sem csoda, ha nem próbálkoznak újra védelmet, segítséget kérni, vagy ha akár a nyilvánosság bevonásával próbálják elérni, hogy végre komolyan vegyék őket.
A több évtizedes segítő munkánk alapján nem csak egyedi szakmai hibákat látunk, hanem súlyos rendszerhibát. Ebben benne van az állami, politikai akarat hiánya. Benne van a szakmák, intézmények valódi elkötelezettségének és megfelelő felkészültségének hiánya. Sokszor benne van ugyanakkor a rendszerben dolgozók kiszolgáltatottsága egyaránt. Mi is találkozunk elhivatott, tenni akaró szakemberekkel, akik a maguk szintjén próbálnak szakszerűen, hatékonyan segíteni, de sok esetben eszköztelennek érzik magukat, leterheltek, alulfizetettek. Mindeközben a nőjogi civil szervezetek munkája meg van nehezítve, el van szigetelve (még úgy is, hogy sokszor állami feladatot végzünk – állami támogatás nélkül…). Hiába hangosítjuk ki újra és újra az áldozatok valóságát és tapasztalatait, hiába fogalmazzuk meg a nemzetközi normákon, bevált módszereken alapuló szakmai javaslatainkat a hatékony fellépésre – nem látjuk a rendszerszintű, szakszerű változást. Nemhogy partnerek nem vagyunk bizonyos döntéshozók számára, inkább gyanús, kockázatos szereplőnek tekintenek…
Évtizedek óta hívjuk fel a figyelmet, hogy a nőgyilkosságok megelőzhetők, általában a nők elleni erőszak is megelőzhető. Ez közös felelősség. Az állam felelős. A jogalkotó felelős. Az önkormányzatok felelősek. A rendőrség, ügyészség, bíróság felelős. A szociális ellátórendszer, a gyermekvédelem felelős. Az áldozatvédelmi rendszer felelős. Az egészségügyi rendszer felelős. Az oktatási rendszer felelős. A média felelős. A férfiak felelősek. A társadalom felelős – mindannyian felelősök vagyunk – a gyermekeink, a következő generáció érdekében is.
Mi továbbra is tesszük a dolgunkat. Emlékeztetjük a döntéshozókat, szakembereket az áldozatok valóságára, a szakszerű fellépés fontosságára, és elérhetővé tesszük azokat az eszközöket, jó gyakorlatokat, amivel ez megvalósítható. Elismerésünk azoknak a gyakorló szakembereknek, akik elkötelezetten, sokszor önszorgalomból képezve saját magukat, egy nem támogató rendszerben próbálnak hatékony védelmet és támogatást adni az áldozatoknak. Nagyon köszönjük azoknak, akik bármilyen módon részt vesztek, vesznek abban, hogy felhívjuk a döntéshozók, szakmák és a nagyközönség figyelmét a problémára, hogy az áldozatok helyzete, valósága minél láthatóbb legyen, hogy pozitív változásokat érjünk el, akár az egyes ügyekben, akár rendszerszinten – hogy az áldozatok ne tapasztalják meg az intézményi árulást, cserbenhagyást. Reméljük, minél többen lesztek, s lesznek abban partnerek, hogy a nők és gyerekek, az áldozatok jogai és biztonsága a mindennapokban is érvényre jusson.