Buy Cigarettes Online cigarettes cheap

A kanapén

Gyarmati Szabó Elvira

 
Kanapén
 
     Mostanában olyan harsány körülöttem minden; visszahúzódnék, mégis betör hozzám az edénycsörömpölés mosogatáskor, a tűző nap az ablakon, még a parketta is élesen recseg a talpak alatt. Csinnadrattával zajlik körülöttem az élet.
     Legszívesebben egész nap hevernék, nem kényszerítene cselekedni se kötelesség, se érzés; szenderegnék magamban, mindenkitől különválva. Nem, jobblétre azért nem szenderülnék…
 
Snitt.
 
     Bőg. Már megint. Most adtam neki enni. Egy újságot nem nyithatok ki, mert megérzi, hogy a gondolataim másfelé kalandoznak, és álmából is felébred, sivalkodik, hogy vele, csak vele foglalkozzak. Egy nő, ha gyereke született, az egyedüllétről végleg lemondhat. Na, gyere babám, így ni, jó itt, a mami óvó karjai közt, ki se kelnél a puha, meleg kuckómból sosem.
     Végre csend. Ő alszik, én pedig itt ülök a kiságy mellett egy fotelban, és szuggerálom, mintha attól, hogy elfordítom a tekintetem, máris felébredne. Belefáradtam, hogy mindig bevetésre készen álljak – pedig csak most kezdődött. Ülök kifacsarva, gondolattalanul; jaj, de fülsértően zúgott el a ház előtt egy autó.
 
Snitt.
 
     Úgy érzem, hogy nem vagyok önmagam, többé nem vagyok önmagamé. A terhességem alatt kezdődött. Micsoda borzasztó szó: terhesség; miért nem várandósságként emlegetik? Most azért használtam így: terhesség, mert lassan már csak a terhet érzem, a vállamat húzó ólomdarabot, ezt a szüntelenül ficánkoló-gügyögő testecskét. Úristen, milyen anya vagyok én, hogy mázsás súlynak érzem a gyerekemet!
     A várandósságom alatt, amikor új lény fejlődött bennem, és olyasmiket kívántam meg, amik korábban le nem mentek volna a torkomon, támadt bennem az érzés, hogy kicserélték a testemet. Hogy ez nem én vagyok. Hiába próbáltam vöröskáposztát enni, amiről úgy tudtam, imádom, immár kihányom, és nem értem, miért. Ha csak egy hetet kapnék, hogy magam legyek, hogy megtaláljam újra a testemet, és felfedezzem, mivé alakultam… de ez kivitelezhetetlen többé.
 
Snitt.
 
     A férjem sínyli meg legjobban. Hazajön este, a munkából, és egy mosoly nem jut tőlem a számára, de az utóbbi hónapokban egyáltalán nem küldtem mosolyt a világba… Ha megérint, összerezzenek; valami taszító érzés szalad végig a testemen, mintha idegen kéz nyúlna hozzám. Látom rajta, hogy látja rajtam. Érzem, hogy bújna ő is, mint a gyerekem, itt-ott megsimít, én tűröm türelmesen, amennyire bírom, de nem közeledem, sőt, van, hogy elhúzódom, finoman, igyekezve nem otrombán. Pedig azelőtt egy kucorodós macska voltam, most meg egy szikár, magában álló madárijesztő, akit mindenünnen meglepnek, agyoncsipkednek a madarak.
     Mintha mindenki belőlem akarna kapni, gondoskodást, szeretetet, holott már nekem sincs miből adni. Egyre csimpaszkodnak belém, és nincs mit tenni, immár a részeimmé olvadtak, magammal együtt tartanom kell a férjem és a gyerekem is. Amíg világ a világ.  Istenem, de súlyos a női lét megfejthetetlen misztériuma.
 
Snitt.
 
     Ajtócsukódás. A zaj felér egy szúrással a bőrömön. A hangos köszönésre azonnal pisszegek, hogy alszik a gyerek. Suttogunk hát; marad a csend.
     Odatartom a nyakam, kötelességből. Hogy van a baba, és hogy vagyok én? Nem hozott újat ez a nap sem, ettünk, aludtunk, ahogy azt kell a sok babás könyv szerint. De hogy lásd, te sem estél ki a pikszisből, készítettem meleg vacsorát. S ahogy kisiklok a karjai közül, megcsap az enyhe, kesernyés szag, és látom is már a túl széles mosolyán, hogy megint útba esett a kocsma. Nem is csoda, kell kintről a hő egy ilyen jeges nőhöz, mint én.
     Tálalok, ő meg ül az asztalnál, és néz. Gondolatban kihámoz a ruhából. Szerető férj, még több kedvességet csiholt benne az alkohol, hogy lehetek ilyen sündisznó feleség. A főztöm, persze, ízlik, pedig valójában íztelen, mint amilyen élettelen magam is vagyok. Ne sürgölődjek már annyit, üljek le mellé. Leülök hát, felborzolva minden idegszálam, bárcsak egy sarokban kuporoghatnék. Távol.
     Mesél, halkan, apró történeteket a munkahelyéről, megnyitotta a száját az ital; szerencsére; kínossá válik a csend, ha nem az egyedüllét táplálja. És közben, mintegy véletlennek szándékolva, ahogy magyaráz, hol itt ér hozzám, hol ott, na nem tolakodva, szinte testvériesen. Én meg hagyom; mit tegyek, lökjem el a kezét? Közben lassan terjed bennem az iszony. Köszöni a vacsorát, de a mosogatást halasszam el, és telepedjünk a kanapéra.
     Áttelepszünk, próbálok odébb, messze nem lehet, mert milyen házasság az olyan. Húzódjak közelebb. Húzódok; húzódozni nem lehet; egy asszony nem vakarhatja le a férjét. És már a nyakamat harapdálja, mint apró szaladó bogarak, riadtan kapom oda a kezem. Vége; oda a spicces becézés, helyette az indulat kér számon.
     Hogy miért utasítom el folyton. Türelmetlenül túr a hajába; örökké a gyerek meg a háztartás, estére kifagy belőlem minden melegség. Alig szivárog hang a torkomon, hogy nem őt akarom bántani, csak valahogy nem találom önmagamat önmagamban. Hadd találja meg ő bennem. Megremegek; nem bírnám most, hogy bárki bejöjjön; de félek, ha ezt elmondanám, csak olaj volna a tűzre. Egy kis időt adjon még, nyögöm ki; hisz már adott rengeteget, hónapokat.
     Mit mondhatnék, mikor ez tény; csak a számat harapom, és indul a könnyem, nem akarom elhinni, hogy most következik az asszonyi kötelességteljesítés. S hogy ilyen óvatlan voltam, hogy alulra kerültem ezen a kanapén. Csak holnapig várjon; folyton ezzel etetem, hát baleknak nézem vajon; és már préseli magát felém, próbálom karmolni, erővel eltolni ezt a begőzölt vadállatot, akivé a férjem változott, amíg éheztettem, de akkor sem érdemlem, hogy így tuszkolja magát belém, mint húsba a kést, ne ellenkezz, hamarabb meglesz, eressz, felsírt a gyerek!?
 
Snitt.
 
Hirtelen bennem reked a levegő.