Buy Cigarettes Online cigarettes cheap

A nyár utolsó napja

Gajdácsi László



A nyár utolsó napja
 
Emlékszem, augusztus vége felé járt. Négyen ültünk az asztal körül, az egyik oldalon Gina és én, a másik oldalon anyáék. Anya halat sütött, és Apa túl nagynak találta a füstöt, amiért már attól kezdve veszekedett, mióta asztalhoz ültünk. Amikor pedig egy hosszú hajszálat talált a halban, visszakézből annyira megütötte anyámat, hogy annak eleredt az orra vére. Anya nem szólt egy szót sem, pedig nagyon fájhatott neki, csak kezébe temette az arcát, és zokogott. Kishúgom először apámra bámult hatalmas, ijedt szemével, aki dühösen, izzadtan, vörös kézzel tömte magába az ételt, majd Anyára, akinek a vére már majdnem a könyökéig lecsorgott. Felkaptam Ginát, beszaladtam vele a szobánkba, ahol elsírta magát, és olyan erővel szorított magához, amit nem néztem volna ki vékony, kis testéből.
Azt vártam, üvöltözni kezdenek, ahogy szokták, majd apám megveri Anyát, aztán elmegy itthonról. De most csend volt kint, talán Apa megérezte, hogy erősebbet ütött, mint máskor, vagy talán hamarabb elment. Gina megnyugodott, de nem akart kimenni. Leült a szobánk közepére, és játszani kezdett, mint mindig, amikor állt a bál otthon. Sokszor megnéztem ilyenkor az arcát. Látszólag a babájára figyelt, arra az egyetlenre, amelyiknek szinte varázsereje volt húgomra nézve. Koszos gumiarcáról majdnem lekopott a festés és az egyik szeme kis sem nyílt, de Gina mindenhova magával cipelte. Most gépiesen fésülte a baba egyre ritkább, szőkés haját, valamit suttogott is hozzá a maga furcsa, halandzsa nyelvén. De a tekintete komorrá vált, könnytől maszatos, kis arcán egyetlen mosoly sem futott át, amíg figyeltem. Elnéztem Gina vékony lábán a ráncos harisnyát, ócska, itthoni ruháját, amiben a tükör előtt szokta nézegetni magát, ha felvehette Anya cipőjét. Sírni tudtam volna, üvölteni, ököllel szétverni a fejét mindenkinek, aki miatt még egyszer szomorú lesz a kishúgom, magamat pedig legszívesebben felakasztottam volna, hogy úgy szenvedjenek Anyáék, ahogy mi szenvedünk miattuk. Elfordítottam az arcom, nem akartam, hogy Gina így lásson.
Apa elment valahova, csak reggel jött haza, így ki tudtuk aludni magunkat, és mire megérkezett, én már messze jártam. Reggeli után rögtön elmentem otthonról, képtelen voltam Anya lilás orrára csak még egy pillantást is vetni. Gina megpróbált puszit adni rá, de megijedt, amikor Anya felszisszent, és könny csorgott a szeméből. Tudtuk, hogy csak segíteni akart, nem történt semmi baj. Apa nélkül sosem volt hangos a ház.
Fülledt meleg ölelt körül, amikor kiléptem az utcára, pólóm rögtön a testemre tapadt, mégis egészen a buszig szaladtam. Vártak a barátaim, húgom után az egyetlenek, akik miatt mosolyogni tudtam.
Az erdő régi tanyánk volt, egészen kicsi korunk óta együtt jártunk ide, akkor még a szüleinkkel. Ismertünk minden fát, minden fűszálat. Télen is itt játszottunk, egy ilyen havas, hideg napon találtuk a búvóhelyünket, ami attól kezdve főhadiszállásunk lett. Tulajdonképpen egy barlang volt, nem túl mély, de mi bőven elfértünk. Kidobott gumikon ülve beszélgettünk; itt szívtam el életem első pár szál cigarettáját, amiktől olyan beteg lettem, hogy azt hittem, meghalok. Csak Füli röhögött rajtam, mert nem sokkal előttem ő is ugyanígy járt, és biztos volt benne, hogy megmaradok.
– Sziasztok! – köszöntem belépve a barlangunkba, de hirtelen nem tudtam többet mondani.
Egy lány térdelt a porban, Füli és Győző állt a két oldalán, Vivien kicsit messzebb, összefont karral ült egy autógumin, és durcás, utálkozó pillantásokat vetett a lány felé.
– Új tag? – kérdeztem, de egy darabig senki sem válaszolt.
Győző felém lépett, kezet nyújtott, közben rágyújtott.
– Ezt a kis picsát itt találtam, amikor reggel bejöttem – mondta. – Szerintem lopni akart.
Komoly arcot vágtam, pedig tudtam, hogy innen aligha lehetne bármit is ellopni pár szál cigarettán és néhány pornóújságon kívül.
– Már adtam neki egy fülest, mert el akart szaladni – húzta ki magát.
A lányra néztem, aki félig a földön feküdt és riadtan, segélykérőn nézett rám. Nem lehetett nagy a pofon, mert nem maradt nyoma, de arra elég volt, hogy ne merjen ellenkezni, vagy elfutni. Győző erős srác volt, én sem szívesen verekedtem volna vele.
– Ki ő?
– Tudja a faszom! – Győző nagyot köpött a lány felé, de nem találta el. – Valami köcsög bevándorló, még magyarul sem tud. Hadonászott nekem, de látta, hogy szájon kenem, ha nem fejezi be – vigyorgott.
A lány kapkodva nézett arra, aki éppen beszélt, de nem szólt egy szót sem.
– Biztos román, vagy valami ilyesmi – mondta Füli, de nem vette le szemét a földön fekvő szerencsétlenről, aki még mindig engem nézett. – Anyám szerint ezek tetvesek. Nem akarok semmit sem elkapni tőle.
Néztem a lányt, és megsajnáltam. Barna haja eltakarta az arca nagy részét, ajka remegett, sötétbarna, majdnem fekete szeme könnyesen csillogott, de nem sírt. Nem tűnt ápolatlannak, de a ruhái elég piszkosak voltak. Arra gondoltam, mióta feküdhet a földön.
– Mióta van itt? – kérdeztem.
– Jaj, Patrik, menj már a picsába! Mi bajod van? Idejött ez a kis kurva, tuti lopni akart, de rábaszott.
– Ja! – Vivien dühösen nézett, majdnem ijesztő volt.
– Ha nem büntetjük meg, legközelebb is ide fog jönni. Vagy majd a lakásunkba.
– Győző, te hülye vagy – nevettem el magam. Képtelennek tűnt az ötlet, hogy ez a riadt kis veréb betörjön bármelyikünkhöz is.
– Honnan tudod? – Győző arca kipirult, keze ökölbe szorult. Fenyegetően felém lépett, miközben beszélt. – Honnan tudod, hogy nem jön-e ide a szaros családjával, és foszt ki titeket? És mi lesz, ha elrabolják Ginát, kiszedik a szerveit, aztán a testét felzabáltatják a disznókkal?
Mit mondhattam volna? Hogy nem hiszem el, amit mond? Nem lett volna igaz, mert egy kicsit elhittem neki. Tudtam, hogy Győző nem teljesen normális, de megvolt a magához való esze.
– Mit akarsz csinálni vele?
Győző elvigyorodott. Odalépett szerencsétlen lányhoz, felemelte a földről és rádobta egy nagy traktorgumira. Rátérdelt a hátára, felhúzta a lány szoknyáját, és üvölteni kezdett:
– Üssétek!
Nem voltunk rossz gyerekek. Nem lógtunk az iskolából, rendesen hazamentünk, amikorra mondták, nem verekedtünk, legalábbis nem többet, mint más korunkbeliek. Nem tudom, mi történt akkor velünk, de egymás után léptünk oda, és tenyérrel ütöttük szegény lány fenekét, majd amikor Vivien letépte a szerencsétlen bugyiját, ordítani, röhögni kezdtünk. Füli talált valami zsinórt, talán fülhallgatóé lehetett valamikor, azzal csapkodta a meztelen bőrt, amin vékony, vörös csíkok kezdtek szaporodni, némelyik még vérzett is.
Sokáig nem is hallottam a lány hangját, pedig nem volt halk. Mintha egyszerre vettük volna észre, hirtelen elcsöndesedtünk, Füli elejtette a zsinórt, amire rögtön rátapadt a por, ahogy földet ért. Megijedtünk. Olyan hangon nyögött, amit még sosem hallottunk, mintha nem is ember, hanem valami állat lett volna. Nem kérte, hogy fejezzük be, nem mondott semmit, csak valami mély, állatiasságában is szívszaggatóan emberi, artikuláltan hang tört fel belőle. Zokogott, de így még senkit sem hallottam sírni.
– Mi a picsa van ezzel? – Győző is megijedt, láttam, amikor leugrott róla.
Megfordította a lányt, aki már fel sem emelte a kezét. Folyt az orra, összekeveredett a nyálával, ami lecsorgott az állán. Kivörösödött, már-már lilás arca sáros lett a portól, bedagadt szeméből ömlött a könny. Hátrébb léptem, annyira megdöbbentem. Füli és Vivien elszaladtak, fellökve egymást a barlang szűk bejáratánál.
– Te maradsz, igaz? – Győző eszelősen nézett rám, én pedig éreztem, hogy már túl késő elszaladni. – Ez a két kis pöcs mindentől összefossa magát. Még egy ilyen kis féregtől is.
A lány arcába köpött, aki tovább vonyított azon az iszonyú hangon, majd Győző pár pillanat múlva újra leköpte, ekkor már a szájába célozva. A szerencsétlen elhallgatott, öklendezett párat, de többre nem volt ideje, mert Győző megemelte, és a barlang másik oldalába dobta. Szegény, nagyon megüthette magát, hangosan felnyögött, amikor a falnak csapódott, aztán csak halk, vinnyogó hangon sírt és összehúzta magát a fal mellett.
– Győző, elég lesz, szerintem… - kezdtem.
– Nem már, hogy te is ilyen kis punci vagy! El tudod képzelni, mit fog veled csinálni, ha elkap, amikor egyedül vagy? Mert te is megütötted, vagy nem?
– Győző, ez csak egy lány…
– Ez egy majom bevándorló! Le van szarva, hogy lány-e, vagy fiú, ezek a retkek simán megkéselnek. Apám szerint is csak úgy lehet megfékezni őket, ha megtanulnak félni tőlünk. Meg kell ijeszteni, tanulja meg, hogy tisztelettel viselkedjen más országában! Vagy te is ezeket a szarokat pártolod?
Nem pártoltam én senkit sem, és ma már tudom, hogy Győző sem. De akkor, ott, abban az erdőben, ezek a szavak sokkal fenyegetőbbek voltak, mint bármi, amit el tudtam képzelni.
– Tudod, mit csinálunk? – A lányhoz lépett. – Gyere, a kurva anyád!
Iszonyú erő dolgozott Győzőben; amíg kirángatta azt a maszatos képű, halálra rémült lányt, engem is majdnem fellökött. Elszaladhattam volna, de már nem csak magam miatt nem akartam. Féltem, hogy komolyan kárt tesz benne.
Odakint elgáncsolta a lányt, aki hatalmasat esett, majd elkezdte lerángatni róla a ruhát. Szegény ellenkezett volna, de Győzőhöz képest semmi ereje sem volt, aki sűrű pofonokkal törte meg azt a gyenge ellenállást is, amivel még esetleg szembe kellett néznie.
Először láttam életemben olyan tekintetet. A lány hatalmasra tágult szeme inkább egy állatéra hasonlított, száját kinyitotta, de nem jött belőle hang, amíg Győző röhögve ráncigálta a ruháit. Csak menekülni akart. Térdre esett, felnyögött, erre Győző hátba rúgta, majd felrántott a lány szoknyáját, és felhúzta, egészen az arcáig. Szánalmasan csapkodott szegény, de a ruha erősebb volt, csak akkor szabadult ki, amikor a fiú lerántotta róla. Rögtön apró mellét próbálta takargatni, de Győző belerúgott, és amikor a lány elterült a földön, a bugyiját kezdte lecibálni. Megkövülten álltam, még akkor is, amikor Győző ordibálni kezdett:
– Baszki, ez beszart, vagy mi?
A lány oldalt feküdt, próbált felülni, és láttam, hogy piszkos a feneke. Görcsölni kezdett a gyomrom, mintha csak most értettem volna meg, mit él át ez a földön fetrengő, vinnyogó, kis teremtés. Nem tudtam, mit mondjak, vagy tegyek. Féltem.
Győző hagyta, hogy áldozata takargassa magát. Az felhúzta a lábát, összekulcsolta két kezét a térde előtt, és olyan halkan vinnyogott, hogy alig hallottam.
Győző elé állt, és lehúzta a sliccét:
– Vedd a szádba!
– Győző, ezt nem kéne…
– Kussolj, te kis buzi! Mi a fasznak ütötted, ha most meg rinyálsz? Te meg csináld már, a kurva anyád!
Akkora pofont kevert le a lánynak, amitől én is elszédültem volna. Az oldalra vágódott, és meg sem próbált felkelni a földről. Haja szétterült a földön, beleragadtak a falevelek és a kicsi ágak, én pedig észrevettem valamit a földön. Győző is láthatta, mert nem mozdult többet.
– Győző… - mondtam. – Ez a lány süket…
Senki sem szólalt meg, Győző továbbra is ökölbe szorított kézzel állt, de nem mozdult, csak bámulta a kis, szürke szerkezetet a porban.
– Győző… baszd meg… baszd meg a kurva anyád, ez a lány süket!
Kapkodni kezdtem a levegőt, hányingerem lett, azt hiszem, kétségbe estem. Győző felé léptem, készen rá, hogy megütöm, de szerencsére még idejében visszafogtam magam. Megilletődött ugyan, de biztosan kiverte volna a fogaimat, ha összeverekszünk. Aztán elnevette magát:
– Hú, ez mekkora, baszki! Tudod, mi a jó ebben? Legalább nem fogja elugatni senkinek sem.
Hatalmasat röhögött magában, utoljára még a lány felé rúgott egy kis port, csak azért, hogy megmutassa, még mindig ő a főnök, aztán elfutott. Tudtam, hogy megijedt.
Összeszedtem a lány ruháit, elé raktam, próbáltam neki segíteni, de fogalmam sem volt, mit csináljak. Megkérdeztem volna, merre lakik, még haza is kísérem, ha kéri, de nem tudtam beszélni vele. Rám sem nézett, csak szipogva, remegve kapkodta a ruháit, engem pedig elöntött az önvád, bármire képes lettem volna, hogy bocsásson meg, vagy ha az sem, akkor legalább hadd kérjek elnézést. Kérleltem, a végén már kiabáltam is, de semmit sem mondott, fel sem pillantott. Aztán elengedtem magam, leültem vele szemben, és sírni kezdtem. Hang nélkül, könnyem is alig volt, és nem is mondanám azt igazi sírásnak, inkább csak görcsös erőlködésnek, hogy valamiképp kifejezzem, mennyire sajnálom. A lány felhúzta a cipőjét, aztán elszaladt, magamra hagyva a barlang előtt.
Nem is emlékszem igazán, miként mentem haza. A buszon észrevettem, hogy véres a tenyerem, eszembe jutott, milyen hévvel ütöttem én is a fenekét, amikor nem is értette, mi történik körülötte. Megvertük, mert erősebbek voltunk. Az a szerencsétlen csak sétált az erdőben, talált egy barlangot, ahogy mi is. Nem hallotta meg Győzőt, az meg elkapta, mi pedig elhittük, hogy veszélyes ránk. Talán nem is hittük, csak jó volt megverni valakit. Egy percig sem hittem, hogy meg lehet bocsájtani, amit tettünk.
Arra értem haza, hogy Anyáék megint veszekednek. Gina hangosan sírt a szobánkban, de képtelen voltam bemenni hozzá, amíg meg nem mosdottam. Nehezen jött le a kezemre száradt vér, és még utána is sokáig éreztem.
Gina nem ugrott a nyakamba, csak állt a szoba közepén, maszatos, vörös arccal, a lábán az örökké megtekeredett, vastag, ráncos harisnyájában, sírástól verejtékes hajjal, és üvöltött, ahogy csak tudott. Magamhoz öleltem, pici kezét a nyakam köré fonta, aztán lassan megnyugodott, pedig odakint hatalmas volt a zaj. Nem is gondoltam azonnal Anyára, csak akkor jutott eszembe, amikor láttam, hogy beront a fürdőszobába, és sokáig engedi a vizet. Mikor kijött, egy véres törülközőt szorított az arcához, de még így is láttam, hogy a fél arca bedagadt, vörös, lilás színű, és az ajka is felrepedt. Letérdelt mellénk a földre, fogta Gina pici ujjait, és sírt, majdnem olyan hangon, mint az a lány az erdőben.
Később kimentem a konyhába, és láttam, hogy Apa az asztalra borulva horkol. Messziről bűzlött az alkoholtól, kezében még egy cigaretta füstölgött.
Elöntötte a könny a szemem, körmömet a tenyerembe vájtam. Valami lebegő érzés vett körül, kicsit kívülről láttam magam. Úgy gondoltam, talán csak álmodom. Furcsa dolgok jártak az eszemben, halvány, bizonytalan, egymást kergető érzések. Volt köztük dac, harag, bosszú, reménytelenség, kötelesség is, de a legtöbbet akkoriban még nem ismertem. Kivettem egy konyhakést a fiókból, és apám nyakába szúrtam.